A rendelési idő vége előtt egy órával érkeztem. Páran voltak előttem, és hamar értésemre hozták, hogy már régóta ott vannak. Nem mindegyikőjük, de ők ketten pillanatokon belül. 

Távolabb ültek tőlem, de az idős hölgy - legyen Sári néni - és középkorú kísérőjének minden szava hallható volt. (Ezzel ellenben a közvetlenül mellettem helyet foglaló pár diszkrét suttogása nem ért el hozzám.) Másik osztályról irányították át őket. Az alapvető probléma az volt, hogy ők maguk sem tudták eldönteni, ki szeretnék-e várni, hogy sorra kerüljenek. A konstruktív felvetéseiket - mint pl. hogy inkább foglalnak majd időpontot telefonon - rendre keverték a bizonytalanságukat tápláló kifogásokkal, és mások viselkedésének elemzésével. 

A felsőjével tökéletes összhangban levő tetoválást a karján hordózó lány rövid csont volt - hamar lerágták. Aztán jött az úr, aki egy idő után megelégelte a várakozást és a rendelők megszokott kérésével ellentétben ismételt és határozott kopogásával elérte, hogy ajtót nyissanak neki. Sári néni sporttudósítókat megszégyenítő figyelemmel kísérte a történteket és kommentálta az úr feltételezett indítékait. 

Az úr bátorságát siker koronázta, így pár perc múlva kezében a felírt recepttel illedelmesen távozott. 

Sajnos már nem lep meg, hogy az utca embere a váróteremben hirtelen milyen szakértője lesz az orvosoktól elvárt teendőknek, időbeosztásnak és ideális munkarendnek. Vajon a saját szakterületükön ugyanilyen lelkesen fogadják a kívülről érkező fejlesztési javaslatokat? Hosszan értekezésnek lehettünk fültanúi az orvosok általuk ideálisnak és elfogadhatónak tartott munkavégzéséről. 

Mindez idő alatt csendesen dolgoztam a laptopomon. Egészségügyről - meg egyébként is, bármilyen ügyintézésről - lévén szó, mindig felkészülök, hogy legyen nálam hasznos teendő. Számomra sok szempontból kényelmes ilyenkor: egy helyben ülök, nincs se hideg, se meleg - a többi meg igazából csak rajtam múlik. Meg persze a jelenlevőkön. Mert egy idő után már komoly erőfeszítést igényelt figyelmen kívül hagynom a fülemen beáramló hangszennyezést. 

Eredetileg a szemeteshez indultam, amihez el kellett haladnom mellettük. Aztán rájuk néztem. És megtorpantam. Mert ha másokat arra buzdítok, hogy vállalják fel a véleményüket, úgy a legjobb, ha ezt magam is megteszem. A kérdés mindig csak az, hogy a felek vajon előrébb lesznek-e ezáltal. De addigra már ott álltam előttük, és néztem rájuk, így gondolkodás nélkül jöttek a szavak. 

- Megértem, hogy elegük van a várakozásból. - mondta a hangom teljes nyugalomban. - Nekem viszont a türelmetlen várakozókból van elegem. 
A meglepetést csend követte. Egész addig amíg vissza nem értem a helyemre. 

- Be kell fogni a fülét! - hallottam Sári néni frappáns megoldási javaslatát. 

Rájuk néztem, és továbbra is teljes nyugalommal közöltem:
- Sári néni, itt ülök és mindent hallok. Én se mondtam, h "Be kell fogni a száját!". Nem először járnak rendelőben. Hozhattak volna olvasnivalót, vagy kihasználhatnák az időt, hogy egy jót beszélgessenek. 

És miközben csekély pulzusemelkedésem tudatában azon morfondíroztam, hogy ez részemről nem volt se túl asszertív, se felépített, se semmilyen, sőt... addig majdnem elfelejtettem észrevenni a fennmaradt csendet, majd beszélgetésük megváltozott, pozitív irányvonalát. 

És bár fogalmam sincs, hogy mi lett a történtek utózöngéje - feltéve, hogy bárki is emlékezett rá rajtam kívül - addig csendben remélem, hátha gondolatenergián vagy néma fohászomon keresztül bárcsak mindkét hölgy tudatában lenne saját szükségleteinek és viselkedésének másokra gyakorolt hatásának. 

∴  ∴  ∴

Az csak később vettem észre, hogy nem én voltam az első, aki ezt kérte tőlük. Bár az elődöm üzenete vélhetőleg láthatatlan maradt Sári néniék számára.