Annyira szeretem ezt a közmondást. Képletes. Sokat mondó. Közismert. A felénél abbahagyható. Mert értjük, mert tudjuk, mert egyre gondolunk. Nem tagadjuk, nem vonjuk kétségbe. A környezetünk, akit összegyűjtünk magunk köré, igenis árulkodik rólunk.

∴  ∴  ∴

Akaratlanul hívta fel rá a figyelmemet. Sok mindenben példaként tekintettem rá. Bátor volt, őszinte másokkal és magával is, közvetlenségének köszönhetően bárkivel könnyen megtalálta a kellő hangot, állhatatos munkájával pedig egy rakáta pontosságával és erejével vitte végbe vállalkozásának felépítését különösebb erőltetettség nélkül. Tiszteltem érte. És hálás voltam, hogy a barátja vagyok. Tudtam és éreztem, hogy megtisztel a bizalmával. Beenged a színfalai mögé. Ahol magát adja, ahol otthon van. Enélkül nem tudok barát lenni. Egyszerűen érzem, amikor valaki nem magát adja.

És a színfalak mögött meglepődtem. Elmondta, hogy gátlásos. Hogy tart dolgoktól. Néha egész hétköznapiaktól. Időnként olyanoktól, amire sose gondoltam, hogy akár tartani is lehet tőle. Mert nekem azok annyira természetesek voltak. Gondja volt a nemet mondással, saját határainak és igényeinek felvállalásával.

- "Érdekes, ezt sose gondoltam volna rólad. Egyszer se vettem észre rajtad." - adtam hangot döbbenetemnek. 

- "Veled szemben nem is érzem. Mert biztonságos közeget teremtesz, ahol tudom, hogy szabad. Hogy ha magamat adom, akkor is el leszek fogadva."

Ez mellbe vágott. Nem is tudom, emléxem-e más pozitív élményre, ami így elnémított volna. Akkor ott rádöbbentett, hogy azt a közhelyes mondást élem, amit mások szép-fényképű háttérképpel illusztrálva nagy számban osztanak meg Coelho idézetekkel együtt az oldalukon: a saját mosolyodat látod visszatükröződni mások lelkében.