A rendelési idő vége előtt egy órával érkeztem. Páran voltak előttem, és hamar értésemre hozták, hogy már régóta ott vannak. Nem mindegyikőjük, de ők ketten pillanatokon belül. 

Távolabb ültek tőlem, de az idős hölgy - legyen Sári néni - és középkorú kísérőjének minden szava hallható volt. (Ezzel ellenben a közvetlenül mellettem helyet foglaló pár diszkrét suttogása nem ért el hozzám.) Másik osztályról irányították át őket. Az alapvető probléma az volt, hogy ők maguk sem tudták eldönteni, ki szeretnék-e várni, hogy sorra kerüljenek. A konstruktív felvetéseiket - mint pl. hogy inkább foglalnak majd időpontot telefonon - rendre keverték a bizonytalanságukat tápláló kifogásokkal, és mások viselkedésének elemzésével. 

A felsőjével tökéletes összhangban levő tetoválást a karján hordózó lány rövid csont volt - hamar lerágták. Aztán jött az úr, aki egy idő után megelégelte a várakozást és a rendelők megszokott kérésével ellentétben ismételt és határozott kopogásával elérte, hogy ajtót nyissanak neki. Sári néni sporttudósítókat megszégyenítő figyelemmel kísérte a történteket és kommentálta az úr feltételezett indítékait. 

Az úr bátorságát siker koronázta, így pár perc múlva kezében a felírt recepttel illedelmesen távozott. 

Sajnos már nem lep meg, hogy az utca embere a váróteremben hirtelen milyen szakértője lesz az orvosoktól elvárt teendőknek, időbeosztásnak és ideális munkarendnek. Vajon a saját szakterületükön ugyanilyen lelkesen fogadják a kívülről érkező fejlesztési javaslatokat? Hosszan értekezésnek lehettünk fültanúi az orvosok általuk ideálisnak és elfogadhatónak tartott munkavégzéséről. 

Mindez idő alatt csendesen dolgoztam a laptopomon. Egészségügyről - meg egyébként is, bármilyen ügyintézésről - lévén szó, mindig felkészülök, hogy legyen nálam hasznos teendő. Számomra sok szempontból kényelmes ilyenkor: egy helyben ülök, nincs se hideg, se meleg - a többi meg igazából csak rajtam múlik. Meg persze a jelenlevőkön. Mert egy idő után már komoly erőfeszítést igényelt figyelmen kívül hagynom a fülemen beáramló hangszennyezést. 

Eredetileg a szemeteshez indultam, amihez el kellett haladnom mellettük. Aztán rájuk néztem. És megtorpantam. Mert ha másokat arra buzdítok, hogy vállalják fel a véleményüket, úgy a legjobb, ha ezt magam is megteszem. A kérdés mindig csak az, hogy a felek vajon előrébb lesznek-e ezáltal. De addigra már ott álltam előttük, és néztem rájuk, így gondolkodás nélkül jöttek a szavak. 

- Megértem, hogy elegük van a várakozásból. - mondta a hangom teljes nyugalomban. - Nekem viszont a türelmetlen várakozókból van elegem. 
A meglepetést csend követte. Egész addig amíg vissza nem értem a helyemre. 

- Be kell fogni a fülét! - hallottam Sári néni frappáns megoldási javaslatát. 

Rájuk néztem, és továbbra is teljes nyugalommal közöltem:
- Sári néni, itt ülök és mindent hallok. Én se mondtam, h "Be kell fogni a száját!". Nem először járnak rendelőben. Hozhattak volna olvasnivalót, vagy kihasználhatnák az időt, hogy egy jót beszélgessenek. 

És miközben csekély pulzusemelkedésem tudatában azon morfondíroztam, hogy ez részemről nem volt se túl asszertív, se felépített, se semmilyen, sőt... addig majdnem elfelejtettem észrevenni a fennmaradt csendet, majd beszélgetésük megváltozott, pozitív irányvonalát. 

És bár fogalmam sincs, hogy mi lett a történtek utózöngéje - feltéve, hogy bárki is emlékezett rá rajtam kívül - addig csendben remélem, hátha gondolatenergián vagy néma fohászomon keresztül bárcsak mindkét hölgy tudatában lenne saját szükségleteinek és viselkedésének másokra gyakorolt hatásának. 

∴  ∴  ∴

Az csak később vettem észre, hogy nem én voltam az első, aki ezt kérte tőlük. Bár az elődöm üzenete vélhetőleg láthatatlan maradt Sári néniék számára. 

Csak beszélgettünk. Eredetileg üzleti kapcsolatnak indult. De elrontottuk. Túl jól kijöttünk. És már a világot váltottuk meg, de a stratégia befejezése csak rendre lemaradt a napirendről, mire lejárt az időnk. 

Bár fokozatos volt, de talán akkor fordult át minden, amikor ezt történt. Lelkesen rajzoltam az agytérkép (leánykori nevén: mindmap) buborékjait, hogy a hosszúlépéseink mellől a levegőbe szórt ötletszilánkjainkat kétségbeesetten rögzíteni próbáljam egy valamelyest struktúrált(nak gondolt) rajz-káoszban. Aztán valamelyik véleménykifejtős-meghallgatós-ellentmondós témánál azt mondta, hatással van rá, a mi együttműködésünk. Ahogy kommunikálunk. Ahogy kifejezem magam, és ahogy meghallgatom. Észrevette magán, hogy amióta közösen dolgozunk, higgadtabb és objektívebb az egyéb kapcsolataiban. Abban, amiben hosszú évek óta ugyanazt a mintát ismételte. 

Bárkitől is jön, ezt minden alkalommal elnémít. Mert egyszerre örülök, hogy megérkezett hozzá és élvezheti - és értékeli, másrészt viszont mert nem értem, és TÉNYLEG   N E M   É R T E M. Hogy nem csinálok semmit, de tényleg semmit, magamat adom, mindig ugyanazt a szerepet hozom, és nem is veszem észre. De ha ez ennyire mentes az erőfeszítéstől, vajon miért megy mégis ritkaságszámba? Jó dolog persze egyedinek lenni, de nem lehetne inkább, hogy ez legyen az alap? És ezen felül legyen mindannyiunknak valami, amiről megjegyeznek, amivel kitűnünk? 

Ilyenkor ránézek a pohár másik felére, arra, amelyik már tele van, és arra gondolok, ez az ember, akinek ez számít, és jelent valamit, majd lehet, hogy a saját környezetével is máshogy fog viselkedni. És majd ők is az övékkel. És a környezetük környezete is az ő környezetével. És majd akkor egyszer ez egy nagyon szép világ lesz.

Meg már most is szép, mert vannak, akik észreveszik, hogy ez van, ez fontos, és hogy ez jelent valamit. 

Annyira szeretem ezt a közmondást. Képletes. Sokat mondó. Közismert. A felénél abbahagyható. Mert értjük, mert tudjuk, mert egyre gondolunk. Nem tagadjuk, nem vonjuk kétségbe. A környezetünk, akit összegyűjtünk magunk köré, igenis árulkodik rólunk.

∴  ∴  ∴

Akaratlanul hívta fel rá a figyelmemet. Sok mindenben példaként tekintettem rá. Bátor volt, őszinte másokkal és magával is, közvetlenségének köszönhetően bárkivel könnyen megtalálta a kellő hangot, állhatatos munkájával pedig egy rakáta pontosságával és erejével vitte végbe vállalkozásának felépítését különösebb erőltetettség nélkül. Tiszteltem érte. És hálás voltam, hogy a barátja vagyok. Tudtam és éreztem, hogy megtisztel a bizalmával. Beenged a színfalai mögé. Ahol magát adja, ahol otthon van. Enélkül nem tudok barát lenni. Egyszerűen érzem, amikor valaki nem magát adja.

És a színfalak mögött meglepődtem. Elmondta, hogy gátlásos. Hogy tart dolgoktól. Néha egész hétköznapiaktól. Időnként olyanoktól, amire sose gondoltam, hogy akár tartani is lehet tőle. Mert nekem azok annyira természetesek voltak. Gondja volt a nemet mondással, saját határainak és igényeinek felvállalásával.

- "Érdekes, ezt sose gondoltam volna rólad. Egyszer se vettem észre rajtad." - adtam hangot döbbenetemnek. 

- "Veled szemben nem is érzem. Mert biztonságos közeget teremtesz, ahol tudom, hogy szabad. Hogy ha magamat adom, akkor is el leszek fogadva."

Ez mellbe vágott. Nem is tudom, emléxem-e más pozitív élményre, ami így elnémított volna. Akkor ott rádöbbentett, hogy azt a közhelyes mondást élem, amit mások szép-fényképű háttérképpel illusztrálva nagy számban osztanak meg Coelho idézetekkel együtt az oldalukon: a saját mosolyodat látod visszatükröződni mások lelkében.

Sosem próbálta még. Kisgyerekként megtanulta, hogy ne próbálkozzon új dolgokkal. Megszólták, mert esetlen volt. Kézügyessége sem volt épp kiemelkedő. Máskor meg a szemére vetették, miért nem jeleskedik a kézműves foglalkozásokon. Felnőttként, mondhatni évtizedekkel később gúnyolói már rég nem voltak mellette, ő viszont még mindig ugyanabban a hitben élt. Aztán rájött, hogy kíváncsi. Érezni akarta, milyen érzés csinálni, gyakorolni, jobbá válni valamiben. Egyszerűen csak élni akart úgy, ahogy ő szeretne.

És amikor megélte a csodát és felismerte a készséget, mely mindig is ott volt benne, megszűnt körülötte a világ. És ő csak örült, örült és vigyorgott szüntelenül. Úgy érezte, újjászületett. Mint azóta is minden alkalommal, amikor új sikerélményt él át.

Mennyit ér meg neked kipróbálni valami újat? Egyáltalán mikor volt utoljára, hogy azt mondtad magadnak: “Még sosem [fúrtam lyukat a falba / vettem virágot a kolléganőknek / csöngettem át a szomszédhoz / fordultam be ezen az utcán / stb.], de végül is, miért is ne?” Őszintén, gondolkolkodál már azon, mi minden lakik évek óta ezen a listádon?

Nyilván “jobb később, mint soha” meg “mindennek eljön a maga ideje”, de kérdés, vajon tényleg eljön-e? Elhiteted magaddal, hogy most épp a csillagok nem állnak úgy, tömeg van vagy a szerda általában véve nem a te napod, túl hosszú a hajad, túl szoros a cipőd, túl nehéz a táskád, túl koszos a kocsid, vagy van bármi egyéb ürügyed, amivel éppen élni szeretnél?

Nekem ezt a kemény úton kellett megtanulnom – minden értelemben. Sportolóként bármennyire is jó vagy, a nagy számok törvénye alapján elkerülhetetlenek az esések és sérülések. Nincs is ezzel semmi gond. Felállsz, felépülsz, mész tovább. Egyszer azonban nem álltam fel. Nem is értettem az egészet. Csak feküdtem az aszfalton és a lábam nem válaszolt. Nem ehhez voltam szokva. Otthon, combig gipszben eszméltem rá, mennyi mindent akartam még kipróbálni. Megrémisztett a gondolat: mi van, ha már sosem lesz lehetőségem megélni az új érzéseket?! Úgy látszik, nekem egy kényszerpihenő kellett ahhoz, hogy megfogadjam: ami érdekel, azt vagy azonnal meglépem vagy beütemezem, nehogy egyszer már túl késő legyen.

∼℘∼

Neked mi adott lendületet, hogy elkezdj vagy kipróbálj valamit, amit még sosem csináltál előtte? Szívesen fogadom, ha megosztod gondolataidat! 

Ma csalódtam valakiben. Igazából nem is benne, hanem a róla alkotott saját elképzelésemben. Az egésznek az a fránya holdudvar-hatás az oka. 

Mert emberünk a szakmájában kimagasló. Mivel emiatt felnéztem rá, azt hittem a többi területen is példaértékűen "működik". Legalább is az én sztenderdjeim szerint.

Fel kellett hát ismernem, hogy ettől még tisztelhetem teljesítményét, munkásságát és elfogadhatom, hogy ő máshogy látja ugyanazt a világot. Mert mások vagyunk, máshogy gondolkodunk. És egy így van rendjén. Én is minden nap tanulom, emlékeztetetem és tanítom magamat.